Tartalomjegyzék

 

 

Az iskola újraindulása
(részlet a 2008/2009-es évkönyvből)

1990-2009…

 

1990. tavaszán a Dunavecsei Református Egyházközség presbitériuma határozatot hozott, hogy eleget tesz elődeink kívánságának – miszerint mihelyt lehet, újra fenntartása alá igényli államosított iskoláját – és szeptembertől református osztályt indít.

1990. nyarán akkor még nagyközségi tanácselnöki hozzájárulással kezdtük szervezni az újonnan indítandó református iskola első és második osztályát. Augusztus végére mind a két osztályba 16 fő jelentkezőnk volt. A községi ígéret úgy szólt, hogy 18 fővel indulhatunk. Az összegyűlt 2X16-ra is megkaptuk mégis az engedélyt. Egyelőre, mint az önkormányzati iskola „református tagozata” indultunk a tanévnyitóra. A községi ünnepi tanévnyitó előtt egy rövid áhítatra gyűltünk össze a gyülekezeti teremben szülőkkel és gyermekekkel. Ez ettől kezdve szokásunkká is vált: minden napot közös áhítattal kezdünk 18 év óta. Ezek az áhítatok részben hitébresztő, másrészt hitbeli és erkölcsi fejlődést szolgáló rövid tíz-tizenöt percek.

Még 1990 őszén kérvényezte a gyülekezet az önkormányzatot, hogy iskolánk önálló lehessen. A kérvényünket elutasították. Azt hittük, vége a világnak. Reggelenként 32 szempár ragyogott velünk szembe a reggeli áhítaton. Hát becsaptuk ezeket a gyerekeket?! Aztán kinyitottuk a Bibliát a napi igénél: ”Ha az Úr nem építi a házat, hiába dolgoznak azon annak építői. Ha az Úr nem őrzi a várost, hiába vigyáz az őriző. Hiába néktek korán kelnetek, későn feküdnötök, fáradsággal szerzett kenyeret ennetek. Akit szeret az Úr, annak álmában ád eleget.” Zsoltárok 127. Békességgel hajtottuk álomra a fejünket. Tavasszal újra kérvényeztünk, s március elsejével önálló lett iskolánk. Nagy ünnep volt, Püspök Úr, Esperes Úr jelenlétével. Azóta minden évben ünnep nálunk március 1.

Még az első télen történt. Leesett az első hó. A napközi a parókia udvarán levő kicsi házban volt. Ebéd után a gyerekek a friss levegőn. Mi felnőttek közben egymással beszélgettünk. Egyszer csak lehajoltam, s egy hógolyót gyúrtam, s el is dobtam. Természetesen azonnal vette mindenki a „lapot”, s elindult a hócsata. K. B. elragadtatva kiáltott fel: „A felnőttek is velünk együtt játszanak!” Játékos kedvünk azóta is él.

Aztán jöttek a nehézségek: az első „szabad választású” beiratkozás végeredménye: 9 gyermek az új első osztályba. Összetörtünk. Aztán szeptemberben az első reggeli áhítaton megtanultuk a gyermekéneket: Jézus hív, gyere kicsi gyermek… 1 kicsi, 2 kicsi… 9 kicsi gyermek. Minden kicsi gyermek ide jöjjön!” S ez az évfolyam lett az egyik legjobb osztályunk. Az osztály 70 %-a érettségizett, és 40 %-a felsőoktatásban vett ill. vesz részt.

A következő év: dicsőség. 20 beíratott gyermek! Belőlük 72 % érettségizett, és 50 % jár főiskolára, vagy egyetemre.

Majd újra nyolc… belső nehézségek a tanári karban – évenkénti pedagógus váltás – s őrült hadjárat ellenünk községi szinten. A hadjárat azóta is folyik. Időnként arcot változtat, hol a felszínen, hol a felszín alatt, hol iskolán belül, hol azon kívül, de igyekszik pusztítani.

Holland testvérkapcsolatokra tettünk szert: Arjen Salverda és munkatársai a Nunspeeti iskolákkal támogattak bennünket. Számos taneszközt, szemléltető eszközt kaptunk tőlük. 1995. őszén a tantestületünk egy hetet töltött a nunspeeti iskolákban hospitálással.

A monsteri református gyülekezet, mint gyülekezet pártfogolta iskolánkat. Használt-ruha szállítmányokkal segített, majd 1994. nyarán egy autóbusznyi gyermeket és szülőt láttak vendégül egy hétig a monsteri református családok. Ennek a gyülekezetnek a fiataljai több nyáron jöttek az iskolába építkezni. Ez a kapcsolat 1998-ban megszakadt. Attól kezdve holland testvéreink az erdélyi testvér gyülekezetünket patronálták. 2007-ben velük is megszakították a kapcsolatot.

2002. pünkösdje óta a németországi Bielefeld egyik diakónusán keresztül jutunk hathatós anyagi segítséghez.

A visszakapott régi ref. polgári iskola épületében csak négy tanterem volt. Mi lesz, ha kinőjük?! Isten gondoskodott erről is: az iskola épülettel egy udvarban levő „Vecsei házat” megkaptuk a kárpótlás során csereingatlanként. Nos a két épület nagyjából egy idős, de az utóbbi sajnos nagyon lerobbant állapotban lett a miénk. Így is örültünk neki. A padlásán akkor galambok laktak, de mi már láttuk a jövendő internátus szobáit a helyükön. S építkeztünk. Ahogy lehetet: holland szakmunkás tanulók töltötték itt nyári gyakorlatukat, s tűzték ki tréfából a holland zászlót a házra, amiben akkor még az önkormányzati iskola lakott. Érdekes módon megértették a célzást, s napokon belül kiköltöztek, s a holland diákokkal, presbitereinkkel, erdélyi testvérfalunk munkásaival hozzákezdtünk a felújításhoz.

1995. szeptemberében elindult az első szakiskolai osztályunk 28 fővel mezőgazdasági gazdaasszonyokat képezvén. Októberre itt is hatalmas szél kerekedett: valaki felröppentette a hírt: „nincs is engedélyük a szakképzésre!” A papírjaink ugyan rendben voltak, az intrika mégis elvitt 4-5 gyerekünket. Persze itt sem „siker szakmát” választottunk, hanem olyant, ami megtanítana ebben a munkanélküli világban mégis életben maradni. Sajnos ez a mégis életben maradni, a mai napig nem nyerő a köztudatban. A nyerő a pénz, a siker… A következő tanévben már csak nyolc szakiskolás jelentkezett. Azóta volt már két olyan évfolyam is, ahol nem indítottunk szakiskolai osztályt. Ebben a tanévben 9. osztályunk nincs. Tovább növelte nehézségeinket, amikor bevezették a kötelező 9-10. osztály utáni szakképzést. Azt hitték, ha négy év, akkor érettségit is ad. Vannak, akik 10. osztály után más szakmát választanak… Közben mi is bővítettük a választható szakmáink körét a mezőgazdasági gazda, és a falusi vendéglátó szakmával. A szakiskolához tangazdasági központot vásárolt gyülekezetünk: kb. 100 hektár földön gazdálkodunk, jelentős számú gépünk és eszközünk van, ami a földműveléshez szükséges, s mi is benne ülünk a gazdák slamasztikájában: amit termelünk nehéz eladni, mostanság majdnem lehetetlen.

1995. szeptemberében a szakiskolával együtt megnyílt az internátusunk is. Szükség volt rá, hiszen a szakiskolába nemcsak helybéli gyerekeket vártunk. Ám, furcsa fordulatot hozott az internátus, amire nem számítottunk: kezdtek megkeresni bennünket családok és családsegítők: vegyük fel a kollégiumba az általános iskolás gyereket. S mert bennünk mindig megvolt a segítő készség a bajban lévők felé, hamarosan országos „hírünk” lett, s minden nehezen kezelhető gyermeket hozzánk igyekeztek betuszkolni. Ez egy idő után nem ment. A túl sok deviáns gyerek a közösség kárára válik. Egy ideje igyekszünk határt szabni, s sajnos feltételeket is. Volt, akit pár hónap után eltanácsoltunk. Volt, és van is, akinek viszont kiváló utolsó menedékhelyként szolgálunk. Ma több általános iskolás van az internátusban, mint ahány szakiskolás.

Jelenlegi testnevelő tanárunk, egyben igazgatóhelyettesünk, a tanítási órák közötti szünetekben lehetőséget biztosít a legkülönbözőbb sportolási lehetőségekre, s ezzel irányt szab a gyermekek szünetek alatti viselkedésének. A lelkészek, vallástanárok, hitoktatók és a pedagógusok egy része is szívesen szakít időt a gyerekekkel való beszélgetésekre. A kollégiumi nevelő is több szabadidős programot szervez. Vasárnap este kollégiumi bibliaórát tartunk. Tudják a gyerekek, különösen a problémásak, hogy problémáikkal bármikor kereshetnek bennünket. Még a régen végzettek is felkeresnek, ha bajban vannak.

A tizenötödik tanévünk, kormányunk jóvoltából az eddigieknél is lényegesen nehezebb volt. Az egész tanévet annak a feszültségében dolgoztuk végig: mikor kell megszűnnünk, mint kis létszámú iskolának… A 127. zsoltár persze ekkor is igaz volt, s csak úgy magunktól nem adtuk meg magunkat.

Szeretnénk az iskolát bővíteni, s ezzel együtt a jogot megszerezni arra, hogy érettségiztethessünk is.

A 2006/07-es tanév még nehezebb lett. Télen már úgy tűnt, ez a tanév az utolsó. Édesanyámat meglátogatva, Ő kezdte a nehéz kérdést: „Az újságokból tudom, hogy az idén nagyon nehéz helyzete lesz az iskolátoknak. Úgy döntöttem, mostantól az iskolának adom a tizedem.” „Köszönjük, Édesanyám, mondom szomorúan, - de lehet, hogy nem lesz rá szükség, mert be kell zárni az iskolát.” S végigsorolom a szomorú történetet, a kevés gyerekről, a csökkenő normatívákról, az emelkedő követelményrendszerről… Édesanyám, szinte könnyes szemmel hallgat végig, majd megszólal: „Ezt a 10 000,- Ft-ot mégis vigyétek el. Hátha indít az Isten másokat is arra, hogy adjanak.” Elhoztuk. Másnap kezembe veszem a Bibliám, olvasom a napi igét: „A megrepedezett nádszálat nem töri el. A pislogó gyertyabelet nem oltja ki, mígnem diadalomra viszi az ítéletet.” Máté 12:20. Rohanok Igazgató Úrhoz: „Élni fog az iskola! Nem azért, mert mi megérdemeljük, de az Édesanyám hitéért élni fog az iskola!”

Aztán jön a presbiteri gyűlés, ahol felvetődik a "mi lesz velünk" gondolata, s muszáj elmondanunk: Tetszik az ÚR ISTENNEK éltetni az iskolát. Hogy hogyan még nem tudom, de élni fog. S elmondom a fentieket. És a bajok nem múlnak: gyenge beiratkozás után jön a nyár teljes bizonytalanságban. Már augusztus van. Csöng a telefon. Történetesen én veszem fel. Bejelentkezik egy férfi a kalocsai családsegítőből. Elmondja, hogy működtünk már együtt, hozott évekkel ezelőtt egy fiút. Igen, emlékszem. Sajnálom, hogy azt a fiút állami gondozásba vették tőlünk. Ám a férfi lelkesen meséli, hogy a fiú hazakerült, családi problémái rendeződtek, s minden jóra fordult (2008-tól a Veszprémi Egyetemre jár és vegyésznek tanul). S most újra kérni jött egy kisfiú ügyében. Megbeszélünk egy időpontot, amikor eljön a családdal együtt. A találkozásból kiderül, nem egy, hanem három kisfiút kapunk nemcsak az iskolába, hanem a kollégiumba is. Amikor elmennek, már értem a tavaszi igét, a megrepedt nádat. Ennél a családnál megrepedtebb nádat ritkán látni. A megrepedt nádat úgy gyógyítja a mi Urunk, hogy az egyik megrepedt nád mellé szorosan odaköti a másikat. Egyik sem létezhet a másik nélkül. Van már kikért élni.

2008.03.02-én vasárnap nagy ünnep volt. A 18. születésnapját ünnepeltük az iskolának. Itt volt Varga László Püspökhelyettes Úr. Arról prédikált, hogy "Emlékezzél meg az egész útról, amelyen hordozott téged az Úr". Elmondta a Túrmezei Erzsébet verset is: "Csodákra emlékezni jó". Összenéztünk Igazgató Úrral, és csordultig lett a szívünk, hiszen ez a „mi iskolánk verse”. Hányszor hangzott már el diákjaink ajkán! Sok szép szavalat következett, meg az énekkar énekei. A kicsi elsősök olyan lelkesen fújták az énekeket, volt köztük, aki majdnem táncra perdült. Aztán egy összeállítás volt az elmúlt 1 év képeiből. Aztán meggyújtották a gyerekek a tortán a gyertyákat. Minden osztályból két diák gyújthatott, aztán kihívtam az ovisokat, hogy ők fújják el. Utána minden tanár kapott a gyerekek kezéből egy-egy szál virágot. Majd az Esperes Úr köszöntött bennünket, meg az alpolgármester asszony. Aztán együtt elfogyasztottuk az ünnepi süteményt, mindenki kapott egy kulcstartót, amin a kastély épülete van, és egy ige, az iskolánk igéje: Zsolt. 34:9. "Érezzétek és lássátok, hogy jó az Úr. Boldog az az ember, aki hozzá menekül".

Előző héten a reggeli áhítatokon az iskolához kapcsolódó igékről beszélgettünk a gyerekekkel. Pénteken versenyt csináltunk az alsóban ezekből az aranymondásokból. Vasárnap pedig a győztesek a gyertyagyújtás alatt elmondták ezeket az igéket. A megrepedt nádszálat épp az a kisfiú vállalta, akihez kapcsolódik a szívünkben ez az ige. Nagyon meleg hangulatú volt ez a délután. Alpolgármester asszony a köszöntésében, a Petőfi iskola igazgatója elmenőben mondta el, hogy mennyire meghatotta az, ahogy látszott, hogy a gyerekek szeretik a tanáraikat.

Igen, a szegények iskolája lettünk, és én már büszke is vagyok erre. Nem adnám semmiért a kis elesett apróságainkat. Ma sütés-főzés gyakorlaton virslis kiflit sütöttünk ebédre. Kicsit sokra sikerült, s egy tálcával felvittem az alsóba. Ahogy felcsillant a gyerekek szeme: "vehetek belőle?" - Hát persze, azért hoztam. "Itt mindig olyan finomakat sütnek." Két perc alatt üres volt a tál.

Ezek a csillogó szemek a mi fizetésünk.

Úgy kipárnázta az Úr Isten igéivel és szeretetével ezt az utat, hogy össze ne törjük rajta magunkat. Olyan összefogás van a pedagógusok között. Úgy bátorítják egymást: Én ezt olvastam az igében, én meg azt... Szebb napokat nem is élhetnénk. Tudunk együtt énekelni, együtt imádkozni, egymásért munkát vállalni, egymásnak megbocsátani.
Egy másik református iskolából érkezett egy problémás diákunk. Mondta, itt más az élet, mint ott. Kérdem, miben más? „Jó, ott is van minden nap áhítat, de itt hit van.”- feleli. Ezért érdemes élni.